Színikritika: Amadeus

” Kiéheztetni az Istent. Ez az az utolsó „aduász”, amelyet a Peter Shaffer drámája alapján színre vitt Amadeus című darabban az ünnepelt udvari zeneszerző, Salieri próbált meg bevetni gyűlölt ellenfele, a már-már Istennek vélt Mozart ellen. Akkor, amikor Mozart már tíz éve „mérgezte” Salieri nyugodt, Mozart felbukkanásáig zavartalan, magabiztos életét, egyre feljebb ívelő karrierjét. Nem véletlenül használom itt a mérgezni szót: mert az előadás alapja, Shaffer drámája a Puskin-féle fikcióhoz, a Mozart és Salierihez, vagyis a téma első feldolgozásához visszanyúlva továbbra is fenntartja, életben tartja annak lehetőségét, hogy az irigy és féltékeny Salieri – amikor már Mozart megnyomorítása, kiéheztetése sem használt – a végén valóban arzénnal végzett a megtébolyodott Mozarttal.

Csakhogy a Shaffer-drámára építő, de Zöldi Gergely átiratában nyelvileg „vaskosabbá” váló Szikszai Rémusz rendezte produkcióban a mérgezés véleményem szerint fordítva és átvitt értelemben érvényesül erőteljesebben: itt a Mozartot kiválóan alakító Keresztes Tamás kezdi attól a pillanattól fogva „mérgezni” a Kulka János játszotta Salieri életét, hogy a bécsi udvarban megjelenik, s ettől kezdve minden mozdulatával, minden hangjegyével, szólamával, minden egyes új darabjával mintha cseppenként csöpögtetné bele az arzént Salieri szervezetébe. Aki nem „cseppenként”, nem apránként, hanem azonnal megérzi: komoly vetélytársa akadt, mert amíg ő mértani pontossággal komponál ugyan, az mindössze egy középszerű zeneszerző kínlódása ahhoz képest, amit a mindenféle fáradozás nélkül tökéletes harmóniákat megszólaltató Mozart képvisel: a nagybetűs Zenét, ami csak úgy árad belőle.

A Mozart zsenialitása láttán folyamatos „mérgezésnek” kitett Salieri azonban nem hagyja magát. Nagyon nem. Mindvégig két rendkívül erős, nagyon különböző, s épp különbözőségükből fakadóan egymást kiegészítő karaktert látunk a színpadon. Ami hiányzik az egyikből, az megvan a másikban, és fordítva. Innen ered az a szeretet-gyűlölet kapcsolat, amely meghatározza kettősüket, s amelyben a mozarti zsenialitás hiányától szenvedő Salieri a harcában annyira kitartó és szívós tud lenni, amit a törékeny géniusz Mozart egyáltalán nem tudhat magáénak. Ő nem szívós, nem kitartó, mert erre nincs szüksége: ő nem harcol, nem akar legyőzni senkit, ő csak játszani akar, gyermekded lényével végigkacagni az életet (Keresztes Tamás infantilis megnyilvánulásai a szabálytalan zseni minden attribútumával rendelkeznek), és játszi könnyedséggel alkotni. Teremteni, mint az Isten. Salieri ezt érzi meg, s ezért elsősorban nem Mozarttal, hanem az Istennel pörlekedik: úgy érzi, méltatlan, hogy nyugodt, kiszámítható életét az Isten egy ilyen tehetség megjelenésével tönkretegye…

Mígnem kimondja a szót, amitől ő maga is megijed, s amitől – Kulka szájából elhangozva – a közönség tagjaiban is megáll az ütő: Mozart maga az Isten. Pontosabban: az Isten maga Mozart. Hisz úgy alkot, úgy teremt…

Ha Szikszai Rémusz csak ezeket az egymással ellentétes és egymást kiegészítő karaktereket szerette volna dialógus formájában színre vinni, más szereplőkre nem is lett volna szükség a darabban. Kulka és Keresztes párosa önmagában elvinné a hátán a történetet. Színpadi jelenlétük plusz adománya, hogy nem akarják egymást „lejátszani”: végig úgy éreztem, hogy inkább a másikra, semmint önmagukra koncentrálnak, a másikat segítik a játékukkal.

Ám Szikszai a középszer és a zseni találkozásának bemutatásánál nem áll meg. Arra is rávilágít, hogy Salieri az élet egyéb szegmenseiben hogyan próbálja kompenzálni azt, hogy alulmarad a zseni zenéjével szemben. Irigységét és a középszerre oly jellemző nagyvonalúság-hiányát azonban csak a bécsi császári udvari közegben, illetve bizonyos hölgyek társaságában tudjuk érzékelni. S mintha az összes többi szereplő ezt szolgálná a darabban: kell hozzá a Kaszás Gergő alakította II. József, aki tökéletes dilettantizmusával adja Salieri középszerűsége alá a lovat, amikor sznob kispolgárrá változva Mozart egyik darabja kapcsán közli, hogy túl sok benne a hangjegy, ki kell húzni belőle néhányat. Tüzeket és harsonákat vár (az eredeti darabban Shaffernél még a veretesebb, ma már, főleg a fiatalok körében talán nem is értett kifejezés, a fanfár és görögtűz szerepelt), miközben mindenféle tűz hiányzik belőle, a harsonákról pedig fogalma sincs. Kaszás Gergő mindezt remekül visszaadja, alakításában tökéletesen szánalmassá, kisszerűvé válik a nagy császár alakja. Szemünk láttára megy össze, miközben udvari alattvalói, akiket Egri Márta, Fodor Tamás és Tamási Zoltán formál meg, szervilizmusukkal még nála is szánalmasabbak. Kell hozzá Katherina Cavalieri, Salieri legtehetségesebb tanítványa, aki ugyan beleszeret Mozartba, de végül mégis Salieri szeretője lesz, s kell hozzá Mozart felesége, Stanzi, aki egy helyütt szintén Salieri karmai közé kerül, s ezáltal őt erősíti. Lovas Rozi a feleség szerepében az egyetlen olyan karakter, aki véleményem szerint időnként túljátssza a szerepét: szó szerint sok az a játék, amit hitvesi évődésként Mozarttal bemutatnak, néha sok a hiszti, még akkor is, ha ezzel a hitvesi játékkal Szikszai nyilván szintén a Salieri józan megfontoltsága és Mozart szabálytalan zsenisége között szerette volna a kontrasztot még élesebbé tenni.

De ami Salieri mások által ily módon megerősített figuráját igazán félelmetessé teszi, az az, hogy nem törik meg a zseni felismerésének súlya alatt. Ez jó ideig, egészen a zárójelenetig, Kulka és Keresztes kiváló dialógusáig nem következik be. Nem, mert jó ideig nem hagyja el számító és kegyetlen hidegsége, s nem, mert nála vannak azok a bizonyos „aduászok”: Mozart udvari ellehetetlenítése, a kiéheztetése, a nyomorba döntése. Itt ő van pozícióban. Így a darab a gazdag középszer és a nyomorgó zseni drámája is egyben. Ahol Mozart hal meg előbb, de ennek a ténynek a halhatatlanság fogalmához semmi köze…

A Mozart zeneműveit a Cavalierit alakító Murányi Márta gyönyörű hangján keresztül folyamatosan meg- és felidéző darabot tovább emeli Varga Járó Ilona tükrös díszlete: a tükörrel egyfelől Kulka-Salier tart tükröt Keresztesnek-Mozartnak, de ez a tükör szolgál a megőrülő Mozart utolsó igazodási pontjául, s a darab végére mégis összeroppanó Kulka önigazolásának utolsó mentsvárául is.
A Debreceni Nyári Színházi Esték nyitódarabjának szánt előadás minden, csak nem habkönnyű nyáresti szórakozás. Nagyon is fajsúlyos. Olyan, mintha Puskin és Peter Shaffer összekacsintott volna, s Szikszai Rémusz ezt az összekacsintást tökéletesen megértette volna.”

Gyürky Katalin

/forrás: Hajdúpress/

További híreink

kritika

„Tömjént, mirhát vegyenek!” A Csíksomlyói passió című előadásról A 2021-es debreceni virágkarneváli hét programsorozata egyik impozáns (ha nem a legimpozánsabb) produkciójaként láthatta a nagyérdemű a Nemzeti Színház és a Magyar...

Részletek
videó

Tekintse meg évad értékelő pillanatainkat. A 2020-as év összefoglaló videójából kiderül, hogy ebben a nehéz helyzetben is, nagyszerű színészek, különleges darabokkal hozták el a színház varázsát a debreceni szabadtéri színpadra.

Részletek
beszámoló

Videósorozatunk második részében a Pannon Várszínház próbáján járt Gőz Márton (Skylight Studio), hogy a hang- és a fénypult munkálataiba is bekukkanthassunk!

Részletek