Színikritika: Házassági leckék középhaladóknak 2.

Igazság, hazugság, házasság

A Házassági leckék középhaladóknak 2. című előadásról

 

Akár láttuk az első részét, akár nem, a Centrál Színház (újabb) házassági leckéi bárkinek ―a Főnix Rendezvényszervező Kft. jóvoltából a debreceni Nagyerdei Szabadtéri Színpad 2021. július 12-ei közönségének is ― tanulságul szolgálhatnak. Üljön a nézőtéren akár házas, akár elvált, akár házasulandó vagy épp válni készülő „delikvens”.

A Puskás Tamás rendezte Házassági leckék középhaladóknak 2. sztorija ugyanis nem (vagy nem feltétlenül) követeli meg, hogy a néző tisztában legyen a szintén Puskás rendezte 1. rész tartalmával. A darab két házaspárja, Laurence (Balsai Móni) és Michel (Stohl András), valamint Alice (Kovács Patrícia) és Paul (Schmied Zoltán) történetének ez az újabb szála ugyanis a „tiszta lappal” érkező számára is azonnal felvehető. Az in medias res-sel, Laurence és Michel párbeszédével induló szüzsé olyannak tűnik, mintha már múltnak, sőt, végleg lezártnak tekintené az első rész tartalmát, amelyben Michel Alice-szal folytatott titkos viszonyának viszontagságaival, és Michel ezzel kapcsolatos jókora hazugságcsomajával ismerkedhettünk meg.

Hiszen itt Laurence látszólag nem a párjával kapcsolatban, hanem a hozzájuk hamarosan vacsorára érkező baráti házaspár magánéletével kapcsolatban oszt meg valami olyasmit a férjével, amivel (egyelőre) nem tudja, hogy mit kezdjen. A problémája lényege, hogy egy bevásárlóközpont mellett meglátta Pault, amint egy nővel csókolózik, aki (persze) nem a férfi felesége, nem Alice volt. A látottakon megdöbbent Laurence a vacsora előtt a férjét ebbe a történetbe bevonva azon kezd dilemmázni, hogy vajon mindezt elmondja, elmondhatja-e Alice-nak, aki mégiscsak a legjobb barátnője?

A darab írójának, Florian Zellernek nagy érdeme, hogy a hétköznapinak látszó (mert sajnos elég gyakran előforduló) történet felvezetése után nem marad meg a felszínen, hanem a felvetett problémát egyfelől sok oldalról, sok nézőpontból megvilágított morális, erkölcsfilozófiai kérdéssé növeszti, másfelől további, nem várt fordulatokkal tetézi az alapvető „bajt”.

Ebben az adaptációban is ez történik, amikor a megmondjuk-e az igazat a barátainknak? (Laurence-nek mindinkább ez az álláspontja), és a ne beszéljünk róla, hisz azzal csak ártanánk nekik, azaz: a hazugság a barátság bizonyítéka (ami Michel álláspontja) közötti dilemma hamar átcsap a házasságon belüli igazmondás vagy hazudozás kérdéskörére.

Mert miután „letudták” a vacsorát (azt nem árulom el, hogy az igazság kimondása vagy a hazugság ― azaz Michel szerint a tapintat ― mentén-e, erről győződjenek meg azok is, akik még nem látták a darabot), a történet finom dramaturgiai vonalvezetéssel áttevődik Laurence és Michel házassági titkainak az elemzésébe. Azaz, a hazugság a barátság jele mondatból arra a kérdéskörre, hogy a hazugság a szerelem jele-e? Hogy vajon el kell-e mondani mindent (a legapróbb botlást is) a társunknak, vagy jobban járunk vele, és jobbat teszünk vele magunknak és a párunknak (na meg persze a házasságunknak), ha a tapintatos elhallgatásnál maradunk.

Ezt a banálisnak tűnő, de korántsem banális problémát pedig korántsem banális módon tálalják a Centrál Színház művészei. A Laurence-t játszó Balsai Móni egy okos és ravasz asszony apró trükkjeivel, hízelgéssel majd számonkéréssel egybeszőve igyekszik „csőbe húzni” a házassági béke érdekében az igazság elkendőzését, szőnyeg alá seprésést javasló Stohl András alakította Michelt. Stohl játéka annyira plasztikus, hogy szinte látjuk, hogy legszívesebben tényleg a nappalijuk gyönyörű fehér szőnyege alá rejtené el az összes addigi „botlását”, miközben hol a sértett kisfiú, hol a sértett és féltékeny férj, hol a hűségét bizonyító, bűneit megbánó „papucs” pozícióját veszi fel, annak fényében, hogy épp milyen „labdát” kap a problémákat mantraszerűen újra és újra felvető feleségétől.

A háttérben pedig – még ha az érintettek épp nincsenek is a színen – ott „munkál” Alice és Paul házassága is, hiszen közvetve-közvetlenül ők is végig „szereplői” Michelék házassági adok-kapokjában. Aminek persze többféle kimenetele lehet: elhagyás, együtt maradás, megbocsátás, vagy további titok-eltitkolás.

Többféle, amiből kettőt meg is mutat nekünk ez az adaptáció. Kettőt, mert amikor azt hinnénk, hogy Laurence-ék „megegyeztek” a házassági igazmondás fontosságában, az adaptáció visszacsöppent bennünket a vacsora egy pillanatába, ahol most, másodjára elénk tárul az igazság. Amit az 1. részt ismerők sejthettek, a csak a 2. részbe beavatottak pedig finom utalások, elszólások alapján már gondolhattak. Vagy mégsem? Csupán arról lenne szó, hogy ez az elénk táruló kép is csak egy lehetséges opciója a nagybetűs „igazságnak”, amely itt a történet előrehaladtával és a szálak bonyolódásával egyre jobban relativizálódik?

Nos, a második „fináléval” kapcsolatos kérdőjel, s a kérdőjelekre adott többféle válaszlehetőség is az egyik óriási érdeme ennek a könnyednek tűnő, ám valójában tényleg súlyos, húsbavágó problémákat felvető, ugyanakkor mindezeket az igényes szórakoztatás mentén felvető darabnak.

Gyürky Katalin

 

További híreink

kritika

Szélhámosok klubja Az Oscar című előadásról   Fergetegesebb, kacagtatóbb ― tegyük hozzá, ismertebb és népszerűbb ― vígjátékkal nem is indulhatott volna az idei, 2021-es repertoár a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon. Claude...

Részletek
videó

A debreceni Nagyerdei Színpad, ahol a Nagyerdő életre kel. Elképzeltük, milyen lenne, ha a nézőtér is megelevenedne. Vajon miről diskurálnának a színházi székek?

Részletek
beszámolószínház

A meteorológiai értelemben vett nyarat Debrecenben nem is lehetett volna fergetegesebb darabbal búcsúztatni, mint a Legénybúcsú című bohózattal. Az egyik főszereplőt is alakító Szente Vajk írta és rendezte.

Részletek