Színikritika: Tesztoszteron

Olvass bele

Az Tesztoszteron című előadásról

A feljebb látható két cím ne riasszon el senkit, mert utóbb alaposan megbánhatja. Az előadás a debreceni Csokonai Színház szériadarabja, de elhozták a Nagyerdei Szabadtéri Játékokra is, biztos befutóként a számos zenés produkció mellé.

Bizonyára mindenkinek ismerős innen-onnan az ún. lakodalmi (esetleg esküvői) hőbörgő [Distructophallum cerimonialis]. Sajátos élőlény, nem szükségszerűen erősebb mindenkinél, de úgy viselkedik, mintha az volna, ezenkívül az egója az egekben, amíg rendesen be nem pancsol neki valaki. Na, ilyen figura a Tesztoszteron egyik főhőse, a Mucsi Zoltán alakította Stavros. A mű helyszíne a lengyel városka éjszakai lokálja, ahol az esküvői buli után lenne a nagy továbbvodkázás – de az esküvő elmaradt, mert az ara nem kívánt a vőlegény hitvese lenni.

Innentől kezdve igen körmönfontan fogok fogalmazni, ugyanis, ha számításaim többé-kevésbé pontosak voltak, a színpadról ömlő szöveg 27-31 százalékát káromkodások, megalázó és nyomdafestéket csak az utóbbi néhány évben tűrő kifejezések tették ki, vagyis már el vannak használva. Ezek legnagyobb része a szóba jöhető nők erkölcseire, nemi orientációjára, párosodási technikáira és gyakoriságára meg hasonlókra tértek ki. Én tehát a maradék szóanyagra szorítkozom. A darabot egyébként Pászt Patrícia fordította, lenyűgöző szókinccsel… Szikszai Rémusz rendezése óraműszerű tökéletességgel pörgeti a játékot (habár az átmeneti kijózanodás pillanataiban kicsit leül a pörgés).

Nos, egy folyamatosan részegedő, verekedős társaság támolyog be az említett szórakoztató intézménybe. A két itt töltött óra alatt megismerjük egymáshoz kapcsolódásaikat, Stavros (a görög) lengyel gyermekeit, meg a többi lengyelt, a vodkafogyasztási szokásaikat – de ez még nem a MINDEN. Az emlegetett ara: énekesnő. Na de kié? (Píszíbben: kihez tartozik? Ki tartozik hozzá?) És miért?

Innentől kezdve bomlik ki a hét vendég és a pultos sajátos kapcsolati hálója, mert itt mindenki mindig valakinek a valakije. Az elázott és gyilkos hangulatú vőlegény madártani szakember, egy mikrobiológus – és kettejük tudományos (ámbár részeg) fejtegetéseiből derül ki, hogy a nemi vagyis párzási ösztön milyen erős a különféle madaraknál, meg hogy milyen hormonok szabadulnak fel a férfiakban, és hogy az a nyavalyás tesztoszteron váltja ki a verekedési ingert – összefoglalva: ilyen sírva-röhögős biológiaórán még sosem vettem részt. További számottevő jelenlévők egy sokat tudó újságíró, egy pincér egy zenész… stb.

Az említett NŐ többször feltűnik Nagy Kíra pompás előadásában – néhány dal után kezd világossá válni, hogy fátyolszerű ruhája nem kizárólag a meghiúsult esküvőre készült öltözet, hanem a csábító, az elcsábított, a könnyen megkapható nő jelképe is. Csak átvonul, olykor egy leheletnyit kacérkodik, de a görög, lengyel, olasz, angol nyelvű dalok azt is jelzik (talán nem csupán számomra), hogy ő nem csak Alicja (vagy mégis?). Ő a világ minden nője.

Az előadás tengelye Mucsi Zoltán. Stavros a Nyolcadik Kerületi Bill (vagyis az a gombostűagyú macsó), az állatvilágból éppen csak előkerült kopulálógép, aki minden légyre ráfordul. Zseniális, akkor is, amikor női szerepet húz magára, hogy eljátssza, miképpen kell bármelyik nőt ledumálni a lábáról.

A lengyel szerző – áruljuk el végre: Andrzej Saramonowicz – minden figurája számára ziccert írt. Nagyon érti a színház és főleg a színész villogni vágyását. A kikosarazott Kornél (Mercs János) a lelki sokktól olyan csapongó monológot nyom le pingvinekről és személyes tragédiáról, úgy kattanva ide-oda a témák között, hogy a néző is kapkodja a fejét. Partnere ebben a mikrobiológus Féreg (Gelányi Bence) – versenyben magyarázzák, hogy az élővilágban hol a nőstény és hol a hím helye.

Az egész leosztásban van egy Dió nevű fazon (Papp István) tökéletesen gengszter-repper külsővel, mellesleg dobos valami roppant népszerű zenekarban (Alicja és a Spermiumok, majd produceri tanácsra: A. és az Ulánusok) – és tényleg zenélni kezdenek, de hogy milyen a zene, azt csak a nálam fiatalabbak tudnák megítélni…

Az előadás kőszínházi változata ment a Csokonaiban, amíg belénk nem térdelt a járvány, és bár kategóriája szerint komédia – s ennek megfelelően olykor levegőt sem nagyon kaptam a szakadatlan röhögéstől –, korántsem bohózat. Rögtön megjegyzem, ismétlésképpen: prűd emberek inkább ne próbálkozzanak vele – fölösleges azért színházba járni, hogy valaki felháborodjon a csúnya beszéden. Igen, kérem, nagyon nem píszí az az előadás, lebecslően nyilatkozik a nőkről – s csak a vége után értjük meg, hogy a férfiakról is.

Ha valaki előadás után még ráér morfondírozni egy keveset a darab szélsőséges alakjain (és persze minden poént én sem lőttem le), fontos következtetésekre jut. Például arra, hogy az ember megjelenése a Föld történelmében csupán néhány tizedmásodpercnyi az bolygó történelméhez képest, de ez a megjelenés csupán szépítő körülírással tekinthető kiemelkedésnek az állatvilágból. Életünk legnagyobb részét általunk kevéssé befolyásolható hormonok irányítják, akárcsak a madarakét, a majmokét vagy az elefántokét. Udvarlás, hódítás, párosodás, utódgondozás, verekedés a vezérhím posztjáért – néha a reakcióink sem különböznek.

Úgyhogy csak ne nagyon hivalkodjunk az emberi felsőbbrendűségünkkel…

Bedő J. Isván

További híreink

kritika

„Tömjént, mirhát vegyenek!” A Csíksomlyói passió című előadásról A 2021-es debreceni virágkarneváli hét programsorozata egyik impozáns (ha nem a legimpozánsabb) produkciójaként láthatta a nagyérdemű a Nemzeti Színház és a Magyar...

Részletek
kritika

Addig jár a korsó a kútra címmel filmváltozatban már láthatta a közönség azt a Francis Veber írta és rendezte történetet, amelynek most a magyar színpadi változatát Legyen férfi, Monsieur Pignon! címmel a Thália Színház hozta el.

Részletek
videó

Ha nyár, akkor irány a természet. De ha debreceni nyár, akkor irány a Nagyerdei Szabadtéri. A száz éves fák ölelésében egy igazi csoda rejtőzik.

Részletek